 | Zurbaránnak, Vermeer-nek, Chardin-nek nem álltak rendelkezésre azok a színezőanyagok, melyek Csontváry és a Nyolcak, Korniss Dezső és Keserü Ilona számára, a korábban ismeretlen festői problémafelvetések lehetőségét jelentették. |
Sok éven át foglalkoztam a régi, elsősorban a kevert szín-szürkék és fény-barnák (ezüstösen aranyló) kölcsönhatásaira alapozott szín-terekkel. Majd a DLA dolgozatomban (Személyes csapás, 2007.) kísérletet tettem arra, hogy a festés gyakorlata során felmerült színhasználattal kapcsolatos felvetéseimet -egyfajta lezárásként- valamiképpen rendszerbe foglaljam. Ezután 40 évesen tanítani kezdtem a PTE MK festő tanszékén, többek közt színtant és anyagismeretet. Az új feladatok mellett természetesen az időstruktúrám is megváltozott: nem folytathattam a korábbi, éveken át tartó, szünet nélküli versenyfutást a festékek száradási idejével. Szerencsés egybeesésnek éreztem, hogy éppen ebben az évben (2007) indította el Keserü Ilona a Zsolnay-gyár üresen álló csarnokaiban a Színerő mesterkurzusok sorozatát, amelyeknek döntő jelentősége volt abban, hogy a tanítás mellett újra festeni kezdtem.
A kezdeti elképzelésem egyszerűen az volt, hogy legalább olyan odaadóan foglalkozzak a festés folyamatát megelőzően a színkeveréssel (a színek felhangolásával), mint a korábbi munkáimban, aztán gondoltam majd meglátjuk. Az első Színerőn három gesztusfestményt készítettem, melyek közül a harmadik felülmúlta a tizenöt évvel korábban István-aknán, a JPTE festő mesteriskolájában Konkoly Gyula irányításával festett tasista képeimet. Azt is éreztem, hogy nem vagyok képes ilyet bármikor festeni, ezért a következő Színerőn még nagyobb hangsúlyt fektettem a színkeverésre. Az új pigmentekből létrehozható igen intenzív, tiszta színek sorba rendezésével foglalkoztam. Arra törekedtem, hogy egyáltalán ne legyen közöttük tónuskülönbség: ne legyenek sem sötétebbek, sem világosabbak a szín-szomszédjaiknál, csakis a színértékük (valeur) különbsége határozza meg helyüket a rendszerben. Tíz napon át tartó folyamatos szemtorna eredményeképpen, harminchét nagy festékkupac állt szép sorban az üveglapon. A kikevert festék egy részét két egyszerű motívum megfestésére használtam fel, a többit -hogy kárba ne vesszen a drága anyag- gondosan befóliáztam. 2009-ben a negyedik Színerőn -festőként teljesen kiszikkadva- utolsó lehetőségként, az akkor egy éve becsomagolt színsort véletlenszerűen felpöttyöztem két nagyméretű, gyárilag fehérre alapozott vászonra. A festőhallgatók számára szervezett pálfai alkotótáborba is magammal vittem a szín-hólyagokat és ott -egyszemélyes kézimunkaszakkört játszva- egyszer csak találtam valamit, amit a korábbi években alkalmanként kisajtolt egyszeri képzetekhez képest esszenciálisnak, továbbfejleszthetőnek éreztem.
Úgy látszott, végre megint nem viselkedhetek másként, mint víz a labirintusban: minden lehetséges irányt végig kell járni, még ha azok zsákutcának is bizonyulnak. Azóta folyamatosan festek. Amikor Pécsett vagyok, akkor száradnak a képek.
(Losonczy István 2012.)
Megtekinthető: Budapest, Galéria Neon - június 15. - július 6.
